Az Intercisa Múzeum folytatta várostörténeti sorozatát. Mint azt Buza Andrea és Keszi Tamás régészek írásukban jegyzik, minden építkezést hosszabb-rövidebb engedélyeztetési folyamat előz meg.
A mai Magyarországon a hivatalok azt is megvizsgálják, hogy a földmunkák során lehet-e régészeti leletek előkerülésére számítani. Ha igen, akkor az építkezések előtt a régészeknek adják át a terepet, hogy azok feltárhassák a nemzeti vagyont gyarapító kincseket. Hetven éve ezzel még nem foglalkoztak. Annak ellenére sem, hogy a Dunapentelén előkerült ős- és római kori leleteket már akkor ismerte a nemzetközi kutatás. Az első régészeti objektumok 1950 októberében, közvetlenül az építkezés megkezdése után kerültek elő. A leletek pusztításának egy lelkiismeretes mérnök vetett véget, aki értesítette a Magyar Nemzeti Múzeumot. Az ekkor induló leletmentést az intézmény régésze, Mozsolics Amália vezette, a munkába bevonták a székesfehérvári Szent István Király múzeumot is. A feltárásra az építkezés során mindig úgy tekintettek, mint szükségtelen rosszra. Ahol lehetett, az előkerült ős- és római kori leleteket eldózerolták. A régészek gyanús entellektülnek számítottak, ezért a szupertitkos vasmű területére be sem engedték őket. Csak távolról figyelhették, hogyan semmisítik meg Európa egyik legnagyobb bronzkori urnatemetőjét a földgépek. A mostoha körülmények ellenére mintegy 1600 sírt és több bronzkincset mentettek meg a régészek a pusztulástól a bronzkori temetőben és a hozzá tartozó településen. Ez a leletanyag adta az 1951-ben megalapított Sztálinvárosi Múzeum törzsanyagát.
