El a kezekkel, vagy fel a kezekkel?

A napokban újra a figyelem középpontjába került a Dunaferr. Egyrészt nem tudott határidőre bért fizetni a cég, csak két részletben, és az országos média a záhonyi vágányzár miatti alapanyag szállítás akadozásából már az acélipari cég csődjéről vízionált. Jelezzük, a cég kifizette a késleltetett határidőre a béreket, és a határmenti pályafelújítások sem akadályozhatják az alapanyag időben történő beérkezését a dunaújvárosi telephelyre.

Dunaújváros

Mindenesetre mi, itt élő emberek azt szeretnénk, ha a Dunaferr-ben megmaradnának a munkahelyek, megvalósulnának a fejlesztések és tiszta lenne környezetünk levegője is. Ehhez pedig valódi gazda, valódi tulajdonos kell, aki a térség, a magyar gazdaság stabil szereplőjeként működteti a Dunaferr társaságcsoportot az ő saját és a mi megelégedésünkre is. Milyen egyszerű is ezeket a sorokat leírni, pedig a valóság ennél bonyolultabb. Sokkal bonyolultabb.

A valóság és ami mögötte van

Többször írtunk már arról, hogy a Dunaferr jelenlegi nehéz helyzetét több tényezőnek köszönheti. Többi között eddigi gazdálkodásának, nem következmények nélküli kötelezettségvállalásainak és a környezeti hatásoknak. Nem kérdés, hogy az acélipar ugyanúgy megérzi a koronavírus járvány okozta gazdasági következményeket, mint ahogy a többi iparág is. Elemzők szerint a világban az acélfelhasználásban idén 6,4 %-os mérséklődés várható, míg az EU-ban ennél magasabb, 16 %-os felhasználás csökkenést prognosztizálnak az acélfeldolgozó ágazatokban. Hazánk e tekintetben inkább a világtendenciát követi. A várható 6 %-os acélfelhasználás csökkenés főként a hazai gépjárműipar gyengélkedéséből adódik, ami a február-áprilisi időszakban lényegében leállt, tavalyi teljesítményének 20 %-án dolgozott. Ez utóbbi azonban a hazai acélipar szereplőit nem érintette súlyosan, mivel a két acélgyártó vállalat közül az ISD Dunaferr csupán kis mennyiségben szállít alapanyagot a hazai gépjárműipari szereplők részére.

A hazai acélfelhasználás mintegy 3,5 millió tonna, miközben itthon mindössze 2millió tonna kapacitás áll rendelkezésre, annak is jelentős részét külföldre exportálja az ISD Dunaferr Zrt. és az ÓAM Ózdi Acélművek Kft. Mindez azt jelenti, hogy az itthon felhasznált 100 kg acélból, csak 20 kg magyar, a többi külföldi.

A világjárvány ráirányította a figyelmet arra, hogy a nemzetállamoknak rendelkezniük kell a stratégiai jelentőségű anyagok gyártására alkalmas kapacitásokkal. Ezeket a kapacitásokat tartósan fent kell tartani, aminek az egyik legjobb módja, ha közvetlen állami szerepvállalás történik az érintett vállalatokban. A hazai acéliparban erre van is már példa: az ÓAM esetében az állam – felismerve a cég hazai építőiparban betöltött szerepét – 20 %-os magyar tulajdont szerzett.

Nem kell az állami résztulajdon

Azért azt ne tévesszük szem elől, hogy az egykoron állami tulajdonú Dunaferr részvénycsomagjának többségi pakettjét a szocialista Medgyessy kormány adta el, csatlakozva ehhez az MSZP által vezetett Dunaújváros is saját dunaferres részvényinek eladásával. Az ukrán érdekeltségű tulajdonos által vállaltak teljesítésének (le)igazolása már a Medgyessyt váltó – akkor még szocialista, ma DK elnökként regnáló – Gyurcsány nevéhez köthető. A HVG legutóbbi számában írja, hogy „az elmúlt években mintha megállt volna az idő a dunaújvárosi gyárban, bár 2018-ban a (jelenlegi) kormánynak még voltak tervei az egykori szocialista nagyvállalattal: a bővülő paksi atomerőmű és a magyarországi autóipar beszállítói szerepét szánta neki. Csakhogy az évi 1,6 millió tonna hengerelt acéllemez előállítására képes üzem ezeket az igényeket képtelen kielégíteni, mivel a privatizáció óta érdemben nem modernizálták, ezért termelése nagyobb részét nyomott áron, külföldön adja el. Paks például az ózdi acélműből (amelyben a fentebb írtak szerint állami résztulajdon van – a szerk.) szerzi be az építkezéshez szükséges betonacélt.”

Az Európai Unió szabályai szerint az állami támogatás, vagy bármilyen financiális beavatkozás az acéliparban tiltott abban az esetben, ha az állam nem tulajdonos

Egy megkérdezett szakértő azt mondja, van ráció abban, hogy az Európai Unió szabályai szerint az állami támogatás, vagy bármilyen financiális beavatkozás az acéliparban tiltott abban az esetben, ha az állam nem tulajdonos. Az acélipar azonban stratégiai iparág minden országban, és az egy normális dolog, ha az állam részesedéshez akar jutni a már jellemzően magántulajdonban levő acélipari vállalkozásokban. Véleménye szerint valószínűleg nem tesz rosszat egy vállalkozásnak, ha végül is vegyes tulajdon lesz belőle. Az állam egy koordináló, a feldolgozói ágazattal kialakítandó kapcsolatot, orientációs szerepet betöltve tudja az acélipar és a feldolgozóipar kapcsolatát jövedelmezőségét, létét pozitívan befolyásolni.

A Dunaferr jelenlegi irányítójaként ismert operatív vezetője, Evgeny Tankhilevich többször, több helyen nyilatkozta már, hogy érdemi segítséget várnak a kormánytól. Nem a résztulajdon tekintetében. Persze azonnal felmerül a kérdés bennünk, hogy az offshore hátterű Dunaferr a támogatási kérelmét milyen megalapozó dokumentumokkal támasztották alá, miközben pontosan tudják, hogy az általuk kért kormányzati szerepvállalás lehetőégét korlátozzák a hatályban lévő Oroszországgal szembeni európai uniós szankciók és az uniós szabályok keretrendszere is.

Éppen ezért nem véletlenül ajánlotta fel a Magyar Kormány a segítségnyújtás egyetlen lehetséges formájaként a résztulajdon vásárlás lehetőségét, ebben látta ugyanis a garanciáját annak, hogy a foglalkoztatás feltételei és a környezetvédelmi fejlesztések megvalósuljanak a cég további működése érdekében.

Ez a forgatókönyv egyelőre (vagy véglegesen, de) lekerült a napirendről, legalábbis ez olvasható ki – többi között – a Dunaferr „szertelen kommunikációjából”.

Nem mind bab, ami tarka – Cserna a mumus

Az elmúlt időszakban nagyon rossz hírek érkeztek a dunaújvárosi cég háza tájáról. Valami nagyon elromlott: kollektív szerződés egyoldalú munkáltatói felbontása, amely önmagában közel 30 százalékos jövedelem csökkenést okoz elsősorban a melósok körében, a környezetvédelem, a levegő tisztaság szempontjából fontos elektrosztatikus porleválasztó berendezés robbanása, tönkremenetele, a likviditási problémák egyfajta indikátoraként a munkabérek részletekben történő kifizetése, tüntetések Budapesten és Dunaújvárosban. Ezek közül egy is sok(k)! Mindeközben a menedzsment arrogáns közleményt ad ki, arra vonatkozólag, hogy a politika ne avatkozzon be a folyamatokba. „Akik nem akarnak segíteni, hagyják békén a Dunaferrt!” – kürtölték világgá. „A Dunaferr határozottan visszautasít minden olyan politikai szándékot, amely a vállalat jelenlegi nehéz helyzetét kihasználva igyekszik politikai népszerűségre szert tenni”. Egészen pontosan azt a politikust – nevezetesen Cserna Gábor előző polgármestert – kiáltják ki képletesen szólva mumusnak, akinek a pártja, a kormányzópárt minden jogi relevanciával próbált segíteni nekik, hogy az uniós előírások keretrendszerén belül nyújtható támogatással, szerepvállalással működőképességüket megtartsák. A most is önkormányzati képviselő Csernának pedig a véleménynyilvánításhoz joga van, sőt kötelessége is, ha ez a Dunaferr jelenlegi vezetésének nem is tetszik. Most nem kezdjük ízekre szedni a közlemény valóságtartalmát, mert azt kicsinyes dolognak tartjuk. Ám a legjobb az lenne, ha az ilyen közlemény kiadását megbízó menedzsment tagok energiájukat inkább az alapanyagbeszerzésre, a beszállítók által teljesített munkák és a munkavállalók bérének kifizetésére, a környezetvédelem, nota bene a szén-dioxid kvóta terhek csökkentésére fordítanák, és a legutóbbi független könyvvizsgálói jelentésben megfogalmazott korlátozott véleményben „ajánlottak” teljesítésére tartalékolnák!

Mit tehet a sejt, aki mit se sejt?! – Meseország mindenkié

Rendkívüli közgyűlést hívott össze október 22., csütörtökre, az önkormányzat, amely egyetlen napirendjének rövid tartalma szerint a képviselőtestület „az ISD Dunaferr Zrt. dolgozóinak, a társaság nehéz pénzügyi helyzete miatt felkéri a Kormányt, hogy a Gazdaságvédelmi Alapból biztosítsa a társaság munkavállalóinak teljes munkabérét 2020. december 31-ig, illetve vállaljon garanciát a szállítói tartozások kifizetésére a jövő év végéig” Ez a Dunaferr 2018-as konszolidált mérlegbeszámolója szerinti az üzemi tevékenység eredményének összetevői között elszámolt mintegy 40 milliárd forint személyi jellegű ráfordításokból visszaszámolva 10 milliárd forint, míg a szállítói garanciavállalás ennél jóval többe fájhat.

Ennyi ugyanis az az összeg, amit a kormánytól kérnek, az ismeretlen hátterű offshore cég által tulajdonolt Dunaferrnek. Persze tolják pajzsként maguk előtt a dolgozókat, és azt „mesélik”, hogy – többi között – nekik kell mindez. Eközben olyan kormányzati közreműködést kérnek, amire eddig az orosz – ukrán cég nem, vagy csak részben tartott igényt.

A szálak összeérnek – politikai színjáték

A cikkünkben említett dunaferres közleményben azt is olvashatjuk, hogy a Dunaferr kiváló kapcsolatokat ápol az illetékes minisztériumokkal, kormányzati szervekkel… Ezek szerint a cég maga is boldogul. Akkor meg minek ez a színjáték? Nem más ez, mint politikai haszonszerzés, egy kis verbális pankrációval fűszerezve.

És itt összeérnek a szálak. A helyi közgyűlés által tárgyalt előterjesztés ugyanis gazdagon épít Evgeny Tankhilevich kormányzati szereplőknek írt márciusi levelére, amelyben önálló pontként szerepel például állami garanciavállalás kérése a Dunaferr magyarországi beszállítói felé fennálló tartozások megfizetésére. És ha már itt tartunk akkor kérték a szén-dioxid kvótával kapcsolatos elszámolási kötelezettség később terhelje a vállalatot. Mint tudjuk ezek és a további kérések jelentős része is uniós jogba ütközik és érvényben vannak még az unió által Oroszországgal szembeni szankciók is, amelyhez Magyarországnak igazodnia kell. Ezért nem segíthet a kormány, csak résztulajdon szerzéssel.

Pintér kontra Kálló: ellentétes vélemények

Aztán emlékezzünk arra, hogy 2013-ban Pintér Tamás a Jobbik helyi elnökeként maga volt az, aki a cég akkor bejelentett létszám leépítése kapcsán az állami szerepvállalást a többségi tulajdonrész megszerzésében sürgette és keményen el akarta számoltatni azokat a szereplőket, akik az önkormányzat 500 millió forintos üzletrésze eladásában szerepet vállaltak. Ez utóbbiban nem is kell messzire mennie, hiszen ott ülnek vele az önkormányzatban azok képviselői, akik ma tagjai az önkormányzati többséget adó Rajta Újváros! Egyesületnek.

Már csak azért is fontos e számvetés, hiszen Kálló Gergely jelenlegi országgyűlési képviselő épp az önkormányzati médiának panaszolta el, hogy a Dunaferr-nél „a késedelmes kifizetésekkel kapcsolatban az önkormányzatnak, és egyáltalán, bármelyik külső szereplőnek nagyon szűk mozgástere marad: azokat a hatásköröket, amikkel érdemileg hatni tudna a gyár működésére, már rég elvonták.” Majd úgy folytatja: „arra szólítjuk fel őket (már a kormányt – a szerk.), segítsék elő, hogy a Dunaferr új tulajdonoshoz kerüljön.”

Az előző két bekezdésben nyilatkozó jobbikos (h)arcostársak mondanivalója épp ellentétes folyamatokról szól, igaz eltelt közben hét esztendő. Idén februárban épp Kálló váltotta Pintért az országgyűlési képviselői pozícióban.

Tíz százalékos leépítés?

Pedig a HVG szerint azt a Dunaferrnél is elismerik, hogy „tárgyalások folynak egy stratégiai partner bevonásáról, amelyek hamarosan lezárulnak.” A lap szerint az új gazdára vár a létszám tízszázalékos leépítése, főleg adminisztrációs területen, ami rögtön magyarázatot ad a kollektív szerződés hirtelen felmondására. Nem kell önöknek magyarázni, hogy milyen arcpirító is Dunaújváros Önkormányzata ezen lépése, hogy miközben „jön az új befektető”, addig az állam álljon helyt, miközben nem kizárt, hogy létszámleépítés lesz. Odatolják egy magáncég tartozását az államnak, hogy fizessétek ki! Aztán politikai tőkét kovácsolva ebből, tele harsogják a közösségi médiát, hogy ők a dolgozók pártján állnak.

Miért nem (h)arcoskodnak a menedzsmenttel? Nem is értem: egyszer azzal a Thankilevich-csel pózolnak, aki szóba sem áll a munkavállalók választott képviselőivel, az érdekképviseletekkel, máskor meg az Orosz Föderáció Nagykövetsége előtti demonstráción fotózkodik a Kálló – Mezei tandem, azzal, hogy ők a tüntetők mellett állnak. Nem velük, hanem mellettük, ahogy a képen is jól látszik.

Mit hozhat a jövő? – a vállalatirányítás kritikus tényező

A Dunaferr acélpiaci lehetőségei javul(hat)nak. Erre ráadásul minden esélye megvan, mert a pandémia első szakasza után az acéligények és az árak óriási mértékben nőttek, amit a Dunaferr egyszerűen nem tud vagy nem akar kihasználni, pedig minden lehetősége adott. Kapacitás és a dolgozók rendelkezésre állnak és az utóbbiak dolgozni is akarnak, nem feltett kézzel állni. Csak az a fránya vállalatirányítás nem megy. Mindig valami hiányzik a folyamatos termeléshez: néha szén, valamikor érc, máskor acélhulladék. Ez egy ilyen termelési folyamat: mindennek egyszerre rendelkezésre kell állni.

Azt szeretné (az egész ország), ha ontaná a vasmű a tonnákat elsősorban a magyarországi acélfelhasználók számára, persze por és füst nélkül. Büszke lenne rá a dolgozó, ha dunaferres és nem kellene szégyenkeznie amiatt, hogy baráti beszélgetések során arról kérdezgetik, mikor megy tönkre a cég, hol fogsz dolgozni? A Dunaferr név hallatán a vállalkozók, szolgáltatók gyomra nem szorulna össze, mert a vasmű nem fizeti ki a járandóságot és lassan tönkre mennek.

Szerző: Várkonyi Zsolt Forrás: duol.hu