Úz Völgyétől a Bucsin tetőn át lélekmagasan térve Csíksomlyóra – mindenen túl, innen is Tusványos!
„Ami örök, az az, hogy Erdély román föld!” – volt olvasható Tusnádfürdőn, Erdélyben, a 31. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, az utolsó napon Orbán Viktor miniszterelnök beszéde alatti provokációban. Tusványoson, ahová azért gyűlünk össze, mert a beszéd alatti csönd összekötésen kívül, ezer szállal kötődünk: egymáshoz, családjainkhoz, kultúránkhoz, hitünkhöz… (Úgyhogy a fenti idézet a legócskább provokációk közül is újfent megerősítette mindenkiben, amit Németh Zsolttól közvetlenül is hallhattunk: „Van, ami örök!”
Az alábbiakban inkább azt az atmoszférát, kötődési intellektualitást idézzük, ami (túl azon, hogy összeköt bennünket!) jövőkép építésben megkerülhetetlen a Kárpát-medencében történelmünktől a gasztronómiánkon át – széles a spektrum még szabadidőben is.
Hiszik, vagy sem, legtöbben vagy a nyári szabadegyetemre érkezve, vagy hazafelé tartva, de mindenképpen betérnek, hogy megérintsék a Csíksomlyói kegytemplomban (és kolostor) a ferencesek által őrzött és védett csodatévő Mária-szobor lábát. Imádkozzanak szeretteikért, barátaikért, szenteltvizet vigyenek otthoni hajlékaikba… Amikor az első napon megérkeztünk Czobor Imre nyugalmazott rendőralezredessel, mi is hálát adtunk, megemlegetve a Csíksomlyói búcsút is. Szerencsénkre a kegytemplom tövében személyesen is találkozhattunk a Mária-rádiót működtetőkkel, s Karácson Tibor atya szívesen osztotta meg velünk gondolatait:
- Ezt a rádióadót, eltérően annyi más, az Egyházban jelenlévő rádióadótól, olyan égi kegyelemként fogadjuk, melyet nem tudunk Istennek eléggé megköszönni. Az Erdélyi Mária Rádió ajándék, mely az Égből származik. Rendkívüli kegyelem, melyet Mária anyai szíve adományozott az Egyháznak. Egészen egyedülálló jelenség. Nagyon nagyszerű és meghatározó a csíksomlyói körzeti stúdiónk tevékenysége (ezenkívül van még hat stúdiónk Nagyvárad központtal), jelenléte Erdély hitéletében. Főleg a székelység körében, kik a csíksomlyói Szűzanyának ajánlják életüket. Ebben a felajánlásban, hitéletben segítünk az ima műsorainkkal (rózsafűzér, szentmise, litániák, versek, elmélkedések…), melyek élőben kerülnek mindig közvetítésre. Élőben kapcsoljuk a hallgatóinkat, akik buzgón imádkozva a fent említett ima műsorokban még élőbbé teszik a hitéletet, ezzel is bátorítva mindazokat, akik egyedül maradtak, özvegyek, ágyba fekvő betegek, szenvedők. Reményt, megtérést, újjászületést hirdetünk. A Mária Rádió elősegíti a lelki fejlődést. Az imádság és az evangelizációs tevékenység, mely a Mária Rádió szerkezetét adja, azt a célt szolgálja, hogy a lelkek megszentelődjenek. Minden adás végső célja a hallgatók növekedése hitben, reményben és szeretetben. Ezt a célt akkor értük el, amikor majd az emberek tanúságtevéseikkel erősítik meg, hogy a Mária Rádió által mennyit haladtak a lelki fejlődésben. Hogy ez lehetséges legyen, szükséges, hogy maguk a műsorvezetők is a lelki fejlődés útján járjanak. Ők nem csak mesterek és közvetítők, de egyben tanúságtevők is. Amikor egy műsorvezető, különösen, ha állandóan műsoron szerepel, maga is folyvást növekszik és halad saját megszentelődése útján, akkor saját példájával – tudtán kívül – más lelkeket is vezet, bátorít és magával ragad.
„Merjétek megélni a hivatásotokat!” – Csíksomlyóból, hittel
A Csíksomlyói kegytemplom igazgatója Guia Hugó testvér az egyik gyóntatószobában fogad. Mindezt azt követően, hogy Szűz Mária (Babba Mária) lábát megérinthettük a hosszú út után – akinek Szent István halála előtt oltalmába ajánlotta koronáját és országát – személyesen is imádkozhattunk néhányan Tusványos felé tartva. Tudva, hogy Pünkösd kegyelme a világban szétáradva kultikus helyként tartja számon, faggatni kezdtük… Például arról, hogy mit adott számunkra a legutóbbi Csíksomlyói búcsú?
- Számomra, s akiktől a visszajelzéseket kaptam, egy ajándékként éltük meg. Ajándék volt az előkészületi időszak is, amit az önkéntesekkel, barátokkal, testvérekkel együtt éltünk meg. Ajándék meglátni, észrevenni azt, hogy fontos az emberek számára az Isten ajándéka, amit igazán szeretnénk elfogadni, hisz oly nagy szüksége van erre a mai világnak! Nem hiába volt a pünkösdi búcsú mottója: „Béke és jóság”, mert hisszük azt, hogy ezt Istentől kapjuk ajándékba! Kérdés, hogy elfogadjuk!? Láttuk az emberek önzetlenségét, szeretetét az előkészületek ideje alatt. Az ide érkező zarándokok, akik nyitottak az Istennel és embertárssal való találkozásra, visszajelezték, hogy megkapták Istentől a hőn áhított béke és jóság ajándékát. „Hol Isten, ott szükség nincsen!” – Valljuk a házi áldásban! Isten tanítása, ajándékai a jóra indítanak bennünket! A búcsú alkalmával megajándékozott az Ő békéjével, és vágyat ébresztett bennem, hogy jobb legyek. Találkoztam olyan emberekkel, akik kimondták: „A béke eszköze akarok lenni!” Mindenekelőtt a családban, majd pedig a családdal együtt a közösségben, amelyben nap mint nap élünk, tevékenykedünk.
Fáradsággal is járt a búcsú. Fizikailag elfáradtunk, de lelkileg feltöltődtünk. Jó eső érzés visszatekinteni a búcsú napjaira. Nagyon sokan gyűltünk össze. Merem hinni, hogy mindannyian kimondtuk zarándoklatunk alatt az ősi fohászt: „Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”
- Ennek és Isten fényében mit jelent az „Isten, haza, család”, és a tény, hogy Tusványos felé menet sokan megállnak a Csíksomlyói kegytemplomban?
- A hit, a család, a haza, ez mind-mind ajándék, Isten ajándéka! Ahhoz, hogy ezt jól megéljük és megbecsüljük, mindezt az Atyával együtt kell megéljük, pontosabban a mennyei Atya akaratát követve. Jézus tanított meg bennünket arra, hogy az Istent, Atyának szólítsuk. Az Atya a családfő. Tanításával és kegyelmi ajándékaival, gondoskodó szeretetével Ő az, aki segít jól megélni mindazt, amink van, amit megörököltünk! A férj és a feleség, akik a házasság szentségében részesültek, családot alapítottak, megígérték, hogy jóban-rosszban együtt maradnak. Isten, a mi mennyei Atyánk adja ehhez a kegyelmet! Fontos őrizni és gyarapodni mindabban, amit kaptunk! Amink van, azért kaptuk, hogy megosszuk embertársainkkal! Csak az a miénk, amit megosztunk. Jó azt hallani, hogy sokan azok közül, akik Tusványosra mennek, megállnak Csíksomlyón, bejönnek a Kegytemplomba, hogy megpihenjenek, hálát adjanak, lerakják a terhet, találkoznak a Csíksomlyói Szűzanyával, aki Fiával, a Megváltóval ajándékoz meg mindannyiunkat. Innen senki sem távozik üres kézzel! Szeretem megemlíteni, hogy a Kegyszobor lába nem csupán azért van megkopva, mert az emberek megérintik, hanem azért is, mert a Szűzanya mindenkivel útra indul, haza megy. Mennyi utat tesz meg az Istenanya… Tiszta szívemből kívánom, hogy minden Csíksomlyóra érkező ember megtapasztalja Mária anyai szeretetét, és ez a szeretet vezessen el mindannyiunkat Istenhez, aki minden jónak szerzője, aki maga a béke és a jóság!
Az autónkat, munkánkat, családtagjainknak szánt kegytárgyakat és a kegytemplomnál merített szenteltvizet megáldva engedett további utunkra Hugó-testvér. (Itt jegyezzük meg, az együtt imádkozásunk és áldása alatt, minden porcikánkban erősen éreztük a bizsergést…)
Hogy aztán másnap ugyanolyan hittel és Csíkszeredai házigazdánk, Fodor Levente társaságában vegyük az irányt a Hargita-megyei Bucsin tetőre, magunkban ölelgetve a forrásvizeket, szerpentines utakat, a kiváló levegőt, ahol még a forróság is más. És csak a lángos kiválóbb, mit valaha ettünk. Mert bár élménytársadalom ide, vagy oda, a beszélgetések helyi értékénél nagyobb ajándék senki életébe nem ivódik úgy, mint a természet által oly kegyelemmel és érintetlenséggel hagyott helyeken, mint a gyergyói havasok…
- Na, kicsi barátom – mondta Fodor Levente a tetőről leereszkedve egyik pihenőhelyen, Vármezőre tartva –, ezt a rókagombát és ezt az áfonyát nyugodtan megveheted, Imre! S ha te nem, én megveszem.
A helyismerő és szakértői felhívásnak nem lehetett ellenállni, s tettük, amit a józan ész kíván a kiváló, erdők adta portékákkal, ám a legnagyobb élvezettel a két jó ismeretséget kötő ember a tóparton, pisztrángozáskor mutatta meg egymásnak, hogy mire képesek az együttműködésben. Imre a pisztrángokat fogdosta, Levente meg szákba rakta őket. Egyiknek az ujját kezdte ki a horogkivételkor a hal tüskés pofája, másikuk szabódott a horgászattól… De mindezt nevetve. Kiváló vacsora kerekedett a zsákmányból estére, frissében, visszatérve Csíkszeredába.
CSÍKSZENTMÁRTON, CSINÓD, EGERSZÉK, ÚZ VÖLGYE
Aki megrendülés nélkül tér az Úz Völgyébe, fogalmatlanságát bizonyítja már Csíkszentmártonban, ahol, s akiknél többet aligha tudnak a jelen identitásvitáiról, sem a történelem keménykötésű székely, s magyar katonáiról, akik életüket áldozták az I. és II. világháborúban is. A magyar hazáért.
Vitathatatlan tehát, hogy Úz Völgye a hivatalosan és fejfákkal ellátott magyar katonák emlékhelye, az egykori ottani események gyorsasága mégis hagyott maga után feltáratlan tömegsírokat, amelyen ma is magyar zászló jelzi a közel 180 katonamaradvány fölött: a haza védelméért elesni dicsőség, emléküket megtartani tisztesség, szakrális emlékhelyüket megadni kötelessége az utókornak. Mi is megálltunk egy ilyen védvonal közelében, a múlt lövészárkainak horpadásai környékén tudott dombnál. Könnyeinkkel küszködve ereszkedtünk tovább, ahogy sorjáztak bennünk az ismerhető adatok arról, hogy például a II. v.h.-ban a maroknyi magyar hős (néhány túlélőt leszámítva) az áttörést végrehajtók tíz-tizenötezer szovjet katonával együtt esett el. „Hetekig vérben zubogott a patak, hónapokig elviselhetetlen szaga volt a völgynek, a hegyoldalaknak…” – mesélte kísérőnk az áttöréskor húsdarálóvá váló völgyről helybeliektől hallottakat…
Az út mentén elhelyezett egyik keresztfánál a patakhoz ereszkedtünk, megtekintve a sziklahasítékot, amit a magyar katonák robbantottak le a hegyfalakról a tankok elé, hogy még a patakmedret is eltorlaszolják tovább haladásuk előtt… És csak a csönd. A megerősödött fák lombjain pedig az a mérhetetlen napfényverésben tündöklő nyár ragyogott. Úz-völgyi, szikár tényekkel, roppant pontos stratégiával kialakított lőállásvonalakkal… Egy mérhetetlen hazaszeretetű nemzet örök mementójával: nincs alku, és nem eladó csak a vérünk árán!
Nem volt bennünk semmiféle harag az ostobaság által a magyar katonai sírkertbe odaásott kelta szimbólumú betonkeresztek miatt (bár a tudatlanság nem mentség a szított és beteg nacionalizmusra sem!), sem az úzvölgyi román nacionalisták miatt… De az a csönd ott, valami elementáris nyomással nehezedett ránk, ahogy tanulságaival és tényeivel együtt jelenünkre. Magyarságunkra, hitünkre, nemzeti emlékezetünkre egyaránt.
Soha nem megértve azokat, akiknek ez a sokunk összmagyarság-érzetét és szeretetét nélkülözhetetlenné nemesítő nézőpont igenis erősen karistolja a kriptokommunista-libárlis (hálózatiak) identitását, mégsem tehetem meg, hogy a hátralévő időmben – amit nem személyek szabnak, hanem a Jóisten – ne idézzem közös ügyeinkkel kapcsolatban Magyarország miniszterelnökét: „mi csak Transzszilvániát tudunk kimondani, amit egyébként is Erdélynek hívunk.”.
EBBEN MARADJUNK! Meg abban, így a Tusványosi Szabadegyetem és államalapításunk ünnepe után: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!”
