Azt szokták mondani, hogy semmi nem tart örökké, hiszen az egyetlen állandó dolog az életben a változás.
Közel a negyven felé, egyre gyakrabban szíven is üt a szembesülés a múlandósággal. Legyen szó például Sztálinváros építéséről, majd a ’70-es, ’80-as évek eszméletlen társasági életéről, a város vendéglátóipari egységeinek virágkoráról, amiket már magam is csak elbeszélésekből, archívumokból ismerhetek. Függetlenül attól, hogy a kezdetekben nem voltam jelen, én is belekerültem az időkerékbe, és egy-egy kultikus helyről, intézményről, közösségről már nekem is lett személyes történetem.
Amióta az eszemet tudom, a Corso Étterem és Söröző nekem egyet jelentett az istenien finom bugaci húsgombócleves fellegvárával. Volt alkalom, amikor egy humoros tagokból álló baráti kiscsapattal beültünk, és hiába kérdezte két pincér is, hogy milyen italt kérünk, mi egyszerre vágtuk rá, hogy bugacit húsgombóclevest szeretnénk! Édesanyámékkal pár csajos program során is a Corsoban kötöttünk ki, hiszen mennyivel jobb ízű a traccsparti tatárbifsztekezés közben! Emlékszem, micsoda boldogság volt, amikor sikerült megfűznöm a szüleimet, hogy 100-200 forint aprót had nyomogathassak el a bejárati nyerőgépben, de a diplomaátadómat is itt ünnepeltük.
Persze, jogos a felvetés, hogy ilyen élményeket bárhol szerezhet az ember, de a Corso nem is csak ezektől vált kultikus hellyé Dunaújvárosban! Bármennyire is furcsán hangzik, de a varázsát az adja, hogy a várostörténet része.
Dunaújvárosban született meg az étterem gondolata; majd András Sándor dunaújvárosi tulajdonos irányításával 1986-ban megkezdte a működését. Azóta pedig él és lüktet a várossal együtt. A belső terek atmoszférája egyszerre bír bájos diszkrécióval, ugyanakkor vendéglátóipari tradícióval is, amelyek már a brand részévé váltak. Egy olyan találkozási pont, ahol megannyi ember; a gyermeküket sütizni hozó anyukák, a munkamegbeszélésre érkező igazgatók, az átutazóban lévő idegenek, az ebédelni átugró melósok, a szülinapot ünneplő családok életútja keresztezte itt egymást… Ehhez pusztán az étlapi kínálat nem elég. A Corso mindennapjain egy olyan, sajnos ma már egyre ritkább kincsnek számító kollektíva dolgozik, amely még a régebbi időkben megtapasztalt, igazi vendéglátós szakmaiságot képviselik – ahol természetes a mosoly, a tisztelettudó és udvarias kiszolgálás, a barátságos-családias légkör, és ahol mindig ismerős arcok fogadnak minket, s gondoskodnak arról, hogy kellemes legyen az ott töltött idő. Ez így megy már nagyon hosszú idő óta, és így vált városunk egyik ikonikus vendéglátóipari egységévé.
A napokban egy szomorú bejegyzést tettek ki a Corso közösségi oldalára:
„Fájó szívvel tudatjuk veletek, hogy éttermünk üzemeltetője és személyzete július 1-jétől más úton folytatja munkáját.
Júniusban még továbbra is zavartalanul működik üzletünk a hét minden napján a megszokott nyitvatartással. Szeretettel várunk addig is mindenkit, hogy tartsatok velünk és együtt elevenítsük fel a Corso-s idők emlékeit.
Egy meglepetéssel készülünk még nektek, ahova sok szeretettel várunk majd Titeket, hogy méltó módon zárjuk le az itt eltöltött időket.
A jövőbeni tervekről-lehetőségekről igyekszünk minél előbb értesíteni benneteket!
Találkoz(z)unk még…!!!”
A búcsúzás sosem könnyű, hiszen meg kell válnunk attól, amely odáig az életünk része volt. A Corso esetében most lezárul egy fejezet, de a története még folytatódhat.
Az éttermet ugyanis eladásra kínálják. Mint azt a hirdetési bejegyzésben olvashatjuk, a Corso 225 négyzetméteres vendégtérrel és 225 négyzetméteres pincehelyiséggel rendelkezik. A vételára 67,9 millió forint, amely a per-és tehermentes ingatlanon kívül magába foglalja a vendégtér és a pince berendezési tárgyait is (a konyha felszerelései külön megállapodás tárgyát képezik).
