Arra gondoltam, hogy a kanadai emlékeket bemutató cikksorozat zárásaként szót ejtek a mindennapok kevésbé látványos részleteiről és arról, hogy sok egyéb mellett mivel mutattam meg a hazámat az ottani barátaimnak.
A kanadai tél messzi földön híres.
Hideg, havas és sokáig tart. Kettő megállapítás igaz is, kivéve a havast. Kanada a világ második legnagyobb területű országa (kb. 2,3× nagyobb, mint az EU), viszont a lakossága nagyjából 38 millió csupán. Az egyik végéből eljutni a másik végébe majdnem egy teljes napig tart repülővel, átszállásokkal. A lakosság nagy része a déli, az USA-val határos határvidékeken lakik.
Az igaz, hogy hideg van, de a nagy hideg egyben azt is jelenti, hogy a levegőből „kifagy” a páratartalom. Így a havas jelző csak azokon a területeken igaz, ahol van jelentős páratartalom forrás. A tavak, például a Nagy-Tavak környéke ilyen. Tehát a mondás úgy igaz, hogy hideg, sokáig tart és sok helyen havas.
Mi a Huron Park, ON csodálatos közösségben éltünk, a Nagy-Tavak között.
Így kijutott a hóból elég sokszor. A gyerekek élvezték, a felnőttek egy része kevésbé. Számtalanszor hallottam a szomszédok reggeli hólapátolás megjegyzéseit, amelyek szerint nem mindenki volt boldog. Nálunk Anya szeretett havat lapátolni, nekem olyan autóm volt, aminek nem okozott gondot a méteres hó sem.
A fűtési rendszerek hasonlatosak az európai módszerekhez.
A nagyvárosokban, társasházakban központi fűtés van, de a családi házakban gyakori a gázfűtés. A családi, de a kisebb társasházak nagy része is fából épül. A fűtést levegőkeringtetéssel oldják meg. A szobák bizonyos sarkaiban befújják a meleg levegőt, a ház egy központi részén pedig összegyűjtik, kiszívják. Majd a fűtőberendezésen átáramoltatva frissítik, és felmelegítik. Az ilyen fűtőberendezések, kazánok gáztüzelésűek. Egy olyan hőcserélő van bennük, amelyben ég a gázláng, a levegő pedig átáramlik rajta. Nem tudom, hogy idehaza kaphanta-e egy ilyen rendszer engedélyt.
Sokszor hallom, hogy a magyar egészségügy milyen borzalmas és máshol biztos sokkal jobb.
Ezek azok a vélemények, amelyeket csípőből utasítok vissza.
Az idők folyamán volt alkalmam a német, olasz, spanyol, horvát, kanadai egészségügyhöz a magyar mellett. Saját tapasztalatok alapján állítom határozottan, hogy semmi okunk a szégyenkezésre, a kritikai összehasonlításoknak semmi alapja. Ok, az étkezésen lenne mit fejleszteni, de a magyar egészségügy többi része világszínvonalú, sőt a sürgősségi ellátás a világszínvonal felett van, legalább is Dunaújvárosban.
Volt, hogy a London, Ontario egyetemi oktatókórházban kezeltek.
Hosszú repülés után jelentkeztem nehézlégzéssel, ami tüdőembólia is lehet és bizony minden perc számít. Ehhez képes konkrétan nyolc órát várakoztam a vizsgálatra, eredményre.
Összehasonlításként egy hasonló esetben a dunaújvárosi kórházban egy óra alatt meg volt minden vizsgálat, eredmény, kezelés, elbocsátó szép üzenet és még koccintani is volt idő, mert mindez egy szilveszter éjszakán történt.
Volt, hogy a kisfiammal fogorvoshoz mentünk.
Kanadában, a monitoron mese ment, játszóház volt a váróban. Ez jól is hangzik, de ha hozzáteszem, hogy egy lyukas tejfog kezelése nyolcvanezer forintnyi dolláromba került, akkor már árnyaltabb a kép. Miközben egy melós átlagos órabére 4000 forintnyi dollár és az árak úgy általában sokkal magasabbak, mint itthon.
Szóval a magyar egészségügy kapcsán megnyugodhatunk, elég jó kezekben van minden magyar.
Az átlagemberek élete nem sokban különbözik a miénktől.
Ott is várják az akciókat a boltokban, ott is előfordulnak balesetek, figyelmetlenségek, ott is van, aki reggel beveri a tüskét. Ott is családok élnek, szerelmek születnek és bomlanak. Ott is segítik egymást az emberek. Ott is munkába, iskolába, közösségbe járnak. Ott is megvitatják a napi ügyeket és megpróbálnak alkalmazkodni. Élik az életüket.
Nagy élmény volt számomra a mosoda.
Minden vasárnap mentem mosni, egyedül. Élveztem. Jó volt készülődni, pakolászni, keresni az aprót, majd bepakolni, kipakolni, szárítani, hajtogatni, végül a tiszta illatú ruhákkal beszállni a kocsiba és hazamenni. Ez volt a vasárnapi délelőtti elfoglaltságom. Semmi rohanás. A mosoda egyben társadalmi központ is. Egy idő után megismertük egymást az odajáró emberekkel. Nagyjából mindenki ugyanakkor járt heti rendszerességgel. Volt ott lengyel vendégmunkás, született kanadai farmer, vagy éppen erdőszéli hobó, aki dohányt szárított a ruhaszárítóban. Meséltünk egymásnak, kialakult egy kis közösség. Volt, aki elhozta az unokáját bemutatni. Gyakorta családok jöttek, amíg a felnőttekkel beszélgettünk, a gyerekek játszottak addig. Sokszor volt jótékonykodás is, a szükségtelen, de működőképes holmikat, könyveket, gyerekjátékokat be és haza is lehetett vinni. Sajnálom, hogy itthon nincs ilyen.
Sokan járnak a Nagy-Tavak partjára, ahogy a jégkorong is nagyon népszerű.
Úgy hallottam, hogy Kanadában több jégcsarnok van, mint ahány igazolt magyar jégkorong játékos, sportoló itthon. El is hiszem. A jégkorong nemzeti sport és bizony nagyon ügyesek.
Az ottani otthonunkat jelentő Huron Parkban él egy olyan immár kanadai ember, akinek a nagyapja született magyar.
Egy fotója van róla és a családi történet. Előttünk sosem találkozott született magyarral. Kiváló és nyitott közösségben élhettünk ott. Jisun, Grey, Nick és a többiek elfogadtak, befogadtak minket. Mindig jó szívvel és boldogsággal gondolok rájuk. Hiányoztok!
Időnként szerveztünk magyar napokat.
A neten vettem egy kürtőskalács sütő gépet, azt a pincében használtuk, a szomszédok, gyerekek nagy örömére. Amikor haza jöttünk, elajándékoztam egy kanadai magyar családnak. Egy alkalommal, az illatok hívószavára a szomszéd gyerekek csapata bekopogott, hogy kaphatnak-e az újabb adagból. Örömmel adtunk nekik. 😊
Sokszor készítettünk kalácsot, kakaós csigát is.
Máskor madártejet csináltunk.
A tojáshab nem volt túl kelendő, de a vaníliasodó pillanatok alatt elfogyott. A gyerekek kanadai iskolájába is vittünk madártejet. Anya iskolai előadást tartott a magyar húsvétról némi hímes tojással, fonott kaláccsal. Nyitottak, érdeklődők, befogadók voltak.
Egyszer egy bográcsos marhapörköltre jöttünk össze a magyar és a kanadai kollégákkal. Ott is elfogyott minden.
Egy adott téli hétvégén székelykáposzta, csirkepörkölt, fröccs, boroskóla és kommersz tömény napot tartottunk.
Az ott élő magyar kolléga nokedlit és tejfölös uborkasalátát hozott (ha nem is valódi tejföl volt, de az ottani sour cream nagyban hasonlít rá). A pirospaprikát, pörköltszaft kockát, a savanyú káposztát és töményszeszeket innen vittük Kanadába. A határátlépés részleteit fedje jótékony homály. 😊 A lényeg, hogy megoldottuk.
A kovászos uborka csinálásunk az egész közösség érdeklődését felkeltette.
Jó magyar családhoz híven mi is készítettünk kovászos uborkát. A szomszédok nem igazán értették. Némelyiknek sikerült elmagyarázni, de megkóstolni senki sem volt hajlandó. Az elfogadás sem végtelen. Volt olyan távoli szomszéd, aki elhozta a gyerekeit megmutatni nekik.
Nem voltunk csodabogarak, sosem éreztük, hogy idegenek lennénk.
Ennek érdekében mi is sokat tettünk, inkább adtunk, mint kértünk. Komolyan vettük azt, hogy „Amilyen az Adj’Isten, olyan lesz a Fogadj’Isten is.”
A cikkben szereplő ételeket és a recepteket majd egy későbbi sorozatban mutatom be részletesen.
