Ez a mai cikk egy kicsit szokatlan lesz, de úgy gondolom, hogy néha tehetünk kivételt, kitérőt, főleg, ha a témába vág.
Az úgy volt, hogy kerestem egy olyan szakácskönyvet, amely úgy írja le a régi recepteket, hogy egyrészt élvezetes olvasni, másrészt meg is lehet érteni, harmadrészt növeli a szókincsemet.
Gyakorta járok könyvesboltba.
Ismerem és használom az online teret is, de a könyveknek olyan varázsa van, amit semmi más nem pótol. A könyvesboltoknak, a könyveknek olyan vonzerejük van, amely soha nem múlik el. A könyvnek fogása, illata, zamata van.
Szóval, az egyik bolyongásom alkalmával akadt a kezembe ez a könyv.
Belelapoztam, beleolvastam és benne ragadtam. Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, de azt igen, hogy sütött a nap, amikor beléptem a boltba és bizony beesteledett mire utolsóként fizettem, távoztam.
Emma asszony szakácskönyve nem egy klasszikus szakácskönyv, hanem olyan művészi, irodalmi, költészeti alkotás, amely recepteket is tartalmaz.
A receptekben megjelenő ételeket elkészíthetjük ma is, de a nyelvezete, a kiegészítő történetek, ismeretek okán kiváló történelmi lecke, irodalmi mű is egyben.
A könyvet Ignotus Hugó (született Veigelsberg Hugó) szerkesztette a korabeli A hét című újságba beküldött receptek és történetek alapján.
Ignutos Hugo 1891-től dolgozott az A hét című irodalmi folyóiratnál.
Amit 1906-ban a Szerda, majd 1908-ban a Nyugat követett. Ez utóbbinak 1929-ig főszerkesztője volt. Irodalmi, sajtó és közéleti jelentősége felbecsülhetetlen. Egy izgalmas kor ismer, elismert és meghatározó alakja volt. Hatalmas és értékes közösséggel, nemzetközi ismeretséggel, audienciával.
1893-ban A hét meghirdetett egy receptpályázatot, amelyek közül a legjobbakat kiadták Emma asszony szakácskönyve címen.
Az első kiadás 1902-ben, míg a harmadik, egyben az utolsó, 1908-ban jelent meg. Igazi kordokumentum. Ha tehetném, kötelező olvasmány lenne belőle. Szerintem érdekesebb, izgalmasabb, irodalmibb, jelentősebb, mint néhány jelenlegi kötelező olvasmány.
Azt, hogy az egyes receptek, történetek mennyire származnak valódi háziasszonyoktól, nem tudhatjuk.
A legenda szerint Ignotus (ami az egyik álneve volt Veigelsbergnek) maga is írt, hiszen elsősorban költő, tehát alkotó irodalmi ember volt. Ebben az időben, főleg az elején, gyakorta jelent meg gasztronómiai jellegű írás Bródy Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, vagy Vészi Margit tollából.
A könyvben megtalálható receptek élvezetes olvasmányként ismertetnek meg bennünket a századforduló magyar konyhájával.
Gyakorlatilag a teljes Monarchiából érkeztek receptek, leírások. Elolvasva azt tapasztalhatjuk, hogy milyen nagy mértékben voltak tisztában az akkori háziasszonyok a magyar és a nemzetközi konyhával.
Számos recept mutatja a magyar konyhát, de fellelhető a francia, orosz, kínai, zsidó hatás is. A Monarchia minden tájegységéből, társadalmi osztályából olvashatunk receptet, leírást, történetet.
Sok receptnek, száz év után, már csak kultúrtörténeti értéke van.
Ma már nem életszerű, hogy valaki teknősbékát főzzön, vagy éppen pacsirtakocsonyához készülődne. Vizát se nagyon lehet beszerezni. Viszont gyönyörködhetünk az akkori sokszínűségben, nyelvezetben, a felmenőink mindennapjaiban.
Ez a könyv receptkönyv, történelemkönyv, irodalomtörténet, verseskötet, életmód-história.
Ez a könyv olyan, amilyennek az írója, Ignotus megálmodta az otthonát, szülőföldjét, Magyarországot. Ez a könyv sokszínű, sokszívű, sokízű. sokillatú, sokgyökerű, sokzamatú.
Ez a könyv Nagymagyarország szakácskönyve.
No, nem területi, hanem a lelki, a kulturális, az etnikai és a társadalmi összefogás, az integritás, az együttélés értelmében.
Ha csak egy szakácskönyvet szeretne nyomtatott formában, mondjuk a Karácsonyfa alá, tisztelt Olvasóm, akkor teljes szívvel javaslom, hogy ez legyen az.
