Kedves Olvasóm! Ez a mostani cikkem egy picit hosszabb lesz, mint a megszokott. A krampampulihoz kapcsolód történeteim, emlékeim igénylik ezt. Megtisztel, ha türelemmel végig olvassa. Köszönöm!
Korábban említettem már, hogy a szakmám szerint kohász, kohómérnök vagyok.
Azt is említettem már, hogy ez a végzettségem, egyrészt a 14 évesen hozott, azóta jónak bizonyult döntésem következménye, másrészt a világ első műszaki felsőoktatási intézménye utódjainak, a Miskolci Egyetemnek és az akkori Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Karának köszönhető.
Gondolkodott-e Ön, kedves olvasóm, már azon, hogy a régi fémtárgyak miből készültek?
Gondolkodott-e már valaki azon, hogy az ókori, középkori nagy hódító háborúk és a mindennapi élet kardjait, nyilait, páncéljait, ágyúit, patkóit, kerékabroncsait, pénzérméit, szegeit, kalapácsait, serpenyőit, lábasait, csákányait, kapáit, ásóit és egyéb fém eszközeit, alkatrészeit milyen fémekből készítették? Arra gondolok, hogy honnan vettek annyi fémet? Honnan vettek például egy hadjáratnyi nyílhegyhez, páncélhoz, ágyúgolyóhoz, egyebekhez szükséges fémet? Jó kérdés.
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk.
Köznapi nyelven, sok pici és néhány nagyobb kohót építettek. Az ókorban és a középkor elején a sok pici kohó volt a jellemző, amelyeket partoldalakba, vagy a megfelelően kialakított gödrökbe vájtak. Ilyeneket lehet látni például Somogyfajszon, amely kiállító helyet a 90-es évek végén, az akkori DUNAFERR vezetés karolt fel és alakította ki olyanra, hogy kulturált környezet várja az érdeklődőket. Kiváló és felemelő esemény volt a megnyitója. Személyesen vettem részt és a mai napig a fülembe cseng a helyet felszentelő egyházi ember mondata, amely szerint „…ahol kohó van, ott templom is van…”. Igazat szólt. Mindkettő erőt, táplálékot, közösséget, megélhetést, támaszt ad az embereknek. Mindkét helyen olyan erőkkel van dolgunk, amelyeket csak sejtünk és megpróbálunk tisztelettel megélni a felkínált szimbiózist.
1735-ben, III. Károly döntése értelmében, Selmecbányán megalapították a világ első műszaki felsőoktatási intézményét.
Akkoriban nagyon komoly szakmai munka volt azon a környéken, hiszen a könnyen feldolgozható érctelepek és ércek kimerültek, megváltoztak. Tehát fejleszteni kellett. Az XVII. század közepén, az állami bevételek 30 %-át adta a bányászat, kohászat. A Garam-vidék sem maradhatott le sem a szakmai munkában, sem a képzésben.
A selmeci iskola megalapítása előtt, a kontinensen szétszórva, a céhek, műhelyek, apróbb iskolák foglalkoztak bányászati, kohászati képzéssel. Az egyik legjelentősebb történelmi „tankönyv”, összefoglaló a Georgius Agricola által, 1556-ban kiadott, De re Metallica könyv. Ennek egy példányát szerencsém volt a kezembe fogni Miskolcon. Nagy megtiszteltetés és igen felemelő, megható volt 1999-ben, 25 évesen megérinteni egy akkor már 443 éves olyan könyvet, ami teljesen aktuális szaktudást tartalmazott.
A selmeci diákok, a német céhes szokások mintájára, létrehozták a maguk hagyományait.
Ennek minden olyan ember részese, aki valaha is elénekelte a Gaudeamus Igiturt, vagy éppen a Ballag már a vén diákot. A „miniszter leszek magam is” helyesen „filiszter leszek magam is”. A két szó mást jelent.
A selmeci diákok, professzorok, polgárok, az egyébként szokásos kihívások mellett, remekül megéltek egymás mellett, egymással megértő közösségben. Olyan hagyományokat alakítottak ki, terjesztettek el, mint a Katalin-bál, vagy éppen a Szalamandernek hívott fáklyás felvonulás. A selmeci diákok jelentős tényezők voltak az ország életében.
Volt, hogy Sissi királynő tiszteletére vágtak egy hatalmas „E” betűt a hegyoldalba (ezt lehet látni Csontváry Selmecbánya látképe című festményén), máskor Sopront tartották meg magyar városnak.
A selmeci diákokhoz alkalmazkodni volt muszáj. A történelem azonban őket sem kerülte el és bizony az első világháború következtében nekik is költözniük kellett.
Sok borsot törtek a selmeciek orra alá, de mégis, amikor elköltöztek (mint utólag kiderült Sopronba, bár volt egy-két kanyar az akkori országos felfordulásban), egy teljes város zokogott, gyászolt, csendesedett el. Egyébként csodás város és nem lehet annyiszor meglátogatni, hogy ne tartogasson valamilyen meglepetést, új élményt. Én magam már megközelítőleg százszor voltam.
1919-ben Sopronban kezdték újra.
Gyorsan beilleszkedtek és az élére álltak annak a törekvésnek, amely okán Sopron a leghűségesebb magyar várossá vált. 1995-ben, a győri városháza Kék termében, szerencsém volt találkozni és pár szót váltani azzal a Nagyenyedi Béla bácsival (ha jól emlékszem, 95 éves volt akkor), aki tevékenyen vett részt az ágfalvi csatában.
1949-ben, az akkori kommunista elképzeléseknek megfelelően, a soproni iskola képzéseinek egy része Miskolcra költözött.
Pár éve szerencsém volt találkozni olyan egykori soproni diákokkal, akik diákként élték át a II. Világháborút és tanúi voltak az ukrán hadsereg küzdelmeinek, vagy éppen az angol, amerikai bombázók tevékenységének. Némelyikük részt vett a soproni iskola és diákélet újra indításában és találkoztam azzal az emberrel is, akit a kommunisták, a reakciósnak titulált diákéleti szerepvállalása miatt öröke kitiltottak mindegyik magyarországi felsőoktatási intézményből. Van, akinek a mai napig meg van a SAS behívója és bizony az elmondásaik megfelelnek azoknak az iskola bezárási történéseknek, amelyek az Abigél című regényben is megjelennek.
1953-ban, Dunaújvárosban megalapították a Kohóipari Technikumot.
Az egyetemi professzorom és jó barátom diákja volt ennek az iskolának. Ott laktak a Béke téren lévő, akkori kollégiumban. Ebből az iskolából lett később a Bánki Donát Szakközépiskola, aminek diákja voltam, mint az ország utolsó kohász technikusi osztályának tagja.
1962-től Felsőfokú Kohóipari Technikum, majd 1969-ben főiskolai minősítést kapott és a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó és Fémipari Főiskolai Kara lett. Az alapító igazgatója, Dr. Molnár László, barátjának fogadott. Amikor én már Miskolcra jártam, minden ünnepnapra levelezőlapot küldött és akárhányszor együtt utaztunk hazafelé Budapestről, mindig megálltunk az adonyi benzinkúton (a mostani lakhelyem) forró csokoládét inni. Hagyatékát a barátaimmal őrizzük. Ha egyszer lesz olyan vezetése az egyetemnek, vagy a városnak, akiről elhisszük, hogy méltó módon képes ápolni és garantáltan megőrizni a hagyatékát, átadjuk, de addig nem.
Az 1735-ben megalapított selmeci diákhagyományok a mai napig élnek.
Dunaújvárosi, miskolci diákként én magam is aktív részese voltam, vagyok. A selmeci diákok nem csak az akkori Magyarország területéről érkeztek, hanem német, lengyel, cseh, olasz és egyéb szerzetek is voltak, akárcsak a professzorok. Így evidens volt, hogy a szokásaikat is hozzák magukkal. Az egyik ilyen szokás a krampampuli fogyasztása.
Nem tudjuk, hogy mi volt az eredeti receptje.
Azt tudjuk, hogy valószínűleg német közvetítéssel került az országba, vélhetően Olaszországból. Eredete az észak olasz parampampoli lehet.
Az első magyar nyelvű receptje, a harmincas években jelent meg.
Magyar Elek Az ínymester szakácskönyve című kiadványában ezt írták:
„Az asztalra tett tűzálló edény fölé, amelybe vagdalt fügét, darabokra tört szentjánoskenyeret, mazsola szőlőt, kimagozott datolyát és cukrozott narancshéjat rakunk, vasrostélyt helyezünk és erre egy kiló süvegcukrot teszünk. A cukrot leöntjük félliter jó rummal és vigyázva meggyújtjuk. Mikor a szesz kiégett és a cukor felolvadva az edénybe csepegett, beleöntünk két liter jó erős fehér forralt bort, egy liter forró teát, egy citrom és egy narancs levét. Kis ideig állni hagyjuk, de vigyázunk, hogy ki ne hűljön. Melegen tálaljuk jól megkeverve, mielőtt a poharakba töltenék. Minden pohárba teszünk a gyümölcsből is.”
Számtalan receptje van. Ahány Páter Krampampuli (az ünnepi szakestélyek megbízott krampampuli mesterének titulusa), annyi féle titkos recept, ami öröklődik.
Én így szoktam főzni:
Időterv:
Előkészítés: 1 óra + 4 óra pihentetés.
Elkészítés: 4 óra.
Elfogyasztás: akár órákig is eltart.
A szükséges eszközök:
1 db nagy fazék (ebből nem lehet keveset főzni, bár lehet vele próbálkozni),
1 db vágódeszka,
1 db szűrőkanál,
1 db áztató edény,
1 db rács, a fazék tetejére,
1 db merő, keverőkanál.
Hozzávalók (kb. 20 literhez):
2 liter édes fehérbor,
1 zacskó egész fahéj,
1 zacskó egész szegfűszeg,
1 egész gyömbér, hámozott, darabolt,
1 kis üveg méz,
10 liter édes vörösbor,
10 dkg vaj,
3 liter rum (én a portorikót részesítem előnyben, ami nem rum igazából, de legalább ütős 😊),
3 kg dióbél, ezt 4 órával a főzés előtt áztassuk rumba.
1 kg vegyes kandírozott gyümölcs,
1 kg banán,
2 kg vaníliás cukor.
1 kg barackbefőtt,
1 kg almabefőtt,
1 kg körtebefőtt,
1 kg édes narancs,
1 kg édes mandarin,
1 liter barackpálinka,
1 liter almapálinka,
1 liter körtepálinka,
1 db süvegcukor
Elkészítés:
1. A fehérborból, fahéjból, szegfűszegből, gyömbérből, mézből főzzünk forralt bort, majd szűrjük le. Csak a lére lesz szükségünk.
2. Öntsük a fazekunkba a forralt bort, majd töltsük fel vörösborral és tegyük bele a beáztatott dióbelet, a rummal (tegyünk félre 2-3 dl rumot, erre majd később lesz szükségünk) együtt és azonnal tegyük rá a vajat. A vaj megolvad és befedi a krampampulit, nem engedi elpárologni az alkoholt. Innentől kezdve csak nagyon takarékon főhet, éppen csak gyöngyözhet a levünk. A következő lépéssel várjunk addig, amíg gyöngyözni kezd.
3. Tegyük bele a kandírozott gyümölcsöket, a darabolt banánunkat (a héját vegyük le 😊) és főzzük kb. fél órát. Nem baj, ha a banán szétfő, az a cél.
4. Szűrjük le és daraboljuk fel a befőtteket, majd tegyük őket a fazékba. A levüket őrizzük meg, később szükség lesz rájuk. Tegyük a vaníliás cukor felét is a fazékba.
5. Kb. egy óra múlva kóstoljuk meg és ha szükséges, akkor a maradék vaníliás cukorból édesítsük.
6. Tegyük bele a hámozott, darabolt narancsot és mandarint. Főzzük további fél órát.
7. Öntsük bele a pálinkákat, keverjük össze és azonnal kóstoljunk. Ha szükséges, akkor a félre rakott gyümölcslevekkel édesítsük, hígítsuk. Ha elfogytak a levek és még mindig nem elég édes, akkor a maradék vaníliás cukorral édesítsünk.
8. Tálaláskor kapcsoljuk le a villanyt, legyen hangulatfény a szobában. Tegyük a rácsot a fazék fölé és helyezzük rá a süvegcukrot (vagy egy nagy marék kockacukrot). Öntsük le a cukrot a maradék rummal és gyújtsuk meg.
9. Nagy, öblös bögrékbe merjük a lángoló italt úgy, hogy jusson mindenkinek gyümölcs is. Óvatosan igyuk, sokunkat megviccelt már.
