Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy írok a főiskolai, egyetemi kollégiumi főzőcskézéseinkről.
Mindig is szerettem iskolába járni.
Ez talán meglepő lehet kedves Olvasóm, de tényleg így van. Az iskola nekem mindig is az inspiráló közösséget jelentette. Ennek okát három dologban látom.
Elsősorban a családi hátterem miatt.
Ez alatt nem azt értem, hogy kőgazdagok lennénk és kényelmesen beülhettem volna „a fater valamelyik cégébe”, hogy azután végeláthatatlan családi konfliktust okozzon a megszerzett értékek „védelmének” érzete és a megörökölt javak „elherdálásának” vádja, hiszen a fonodás édesanya és a vasműs édesapa, tisztességesen, becsületesen dolgozó szülők mellett erre semmi esély nem volt. Hanem arra gondolok, hogy a nagyszüleim, szüleim olyan családi légkört teremtettek, ahol a generációk életének és tudásának tisztelete mellett magától értetődő volt a fejlődési (nem a folytonos változtatás eszetlenül) igény.
A dédszüleim nehezen tanultak meg írni, olvasni a napszám mellett és a háztájin kívül nem nagyon volt lehetőségük egyéb élelmiszert szerezni, ha éppen nem volt háború, vagy nélkülözés.
A nagyszüleim eljutottak az elemi iskola befejezéséig és a háború után már néha jutott az asztalukra az ország más tájairól származó élelem. Utazásról, más népek konyháinak megismeréséről, a dédszülőkhöz hasonlóan ők sem álmodhattak, sőt, egy háborút, forradalmat, jóvátételt kaptak a nyakukba.
A szüleimnek már volt lehetőségük szakmunkás bizonyítványt szerezni és a tanult szakmájukban elhelyezkedni. Születésük óta békében élnek, leszámítva a pici gyerekként megélt 56-os forradalom napjait. Nekik és már írhatom, hogy nekünk megadatott, hogy elutazhattunk az NDK-ba, Csehszlovákiába, Jugoszláviába, vagy valamelyik baráti országba. Szinte természetes volt, hogy jut kolumbiai banán, iráni datolya, Szovjetszkoje Igrsiztoje, rumpuncs a jugoktól, rumos puszedli a csehektől, spreewaldi uborka az NDK-ból, kubai narancs, bolgár ketchup (ez nagyon ízlett), nagy ritkán Milka csoki
Nekünk már nem volt gond beszerezni a dobozos söröket, üdítőket. Sőt, még gyűjtöttük is a szekrény tetején a szép dobozokat. Volt cigis doboz gyűjteményem is, de legjobban a szép halkonzervek tetszettek, amelyeket felbontás után nem tarthattam a szekrényemen díszként. Az egyéb konzervek közül az a sertés májkrém tetszett a legjobban, amin körbe szaladtak a malacok. 😊
A testvéremmel már lehetőségünk volt nyelveket tanulni (tagja voltam az első dunaújvárosi angol tagozatos osztálynak) és diplomákat szerezni, vagy éppen beiratkozni egy kohászati doktori iskolába. Az üzletekben a világ minden tájáról vásárolhatunk élelmiszert és az utazás sem különösebben nehézkes, elérhető.
A dédszülők örültek, ha a kemény napszám után, vagy éppen a törékeny békeidőkben nyugodtan aludhattak és nem vitték őket a frontra, a nagyszülők már elmehettek a SZOT üdülőkbe és összkomfortos lakásokban lakhattak.
A szülők elutazhattak a baráti országokba. Mi pedig oda megyünk, ahova csak akarunk.
Négy generáció alatt, egymást támogatva, segítve, bíztatva eljutottunk a kényszerű, de majdnem analfabetizmustól a szabadon választott doktori iskoláig.
A dédszülőknek a napszám jutott, a nagyszülőknek a segédmunka, a szülőknek a szakmunka és az édesapám azért nem ment külföldre dolgozni, mert nem akart minket itthon hagyni. Én már úgy lehettem top menedzser Kanadában és az USA-ban, hogy a családomnak a cég fizette a repülőjegyeket (félévenként jöttek-mentek a két kontinens között), nekem két havonta a businesst, vagy az első osztályt, miközben kaptunk egy hatszobás házat a Huron-tó partjától pár kilométerre és egy akkora pickupot, aminek a platóján elférne egy kispolski.
Alig száz év alatt eljutott a mi átlagos családunk a kertben megtermelt élelemtől, vagy háborús éhezéstől a világ sok konyhájának megismeréséig.
Mi ez, ha nem nagyon komoly családi fejlődés? Ami csak úgy jöhetett létre, hogy az egyes generációk egymást támogatva, egymásra építve fejlődtek.
Javaslom, hogy Ön is, kedves Olvasóm tegyen egy hasonló családi értékelést. Nem bánja meg, ebben biztos vagyok. 😊
Ilyen támogató és fejlődő családi környezetből érkezve sosem volt kérdés, hogy szerettem iskolába járni.
A másik oka, hogy az osztályokban és a tankörökben valódi barátokra leltem.
Bárkivel is találkozom a korábbi osztály, vagy tankörtársaim közül, olyan mintha még mindig egy osztályba, tankörbe járnánk, csak éppen szünet van. Harminc, negyven év elteltével is töretlen a kapcsolat. Szívesen jártam a kiváló közösségekbe.
A harmadik oka pedig a folyamatos vágyakozásom az új ismeretekre.
Talán furcsa, de szinte minden percben azt keresem, hogy hol és milyen új dolgot ismerhetnék, tanulhatnék meg, vagy próbálhatnék ki. Leginkább a látszólagosan vesztett, vagy lehetetlennek tűnő helyzetek motiválnak.
Többek között ezért jelentkeztem angol tagozatra a dübörgő szocializmus kellős közepén, vagy ezért választottam tudatosan a kohászatot, öntészetet a kilencvenes években.
A pályaválasztásomról már írtam korábban, hogy teljesen tudatos volt és ezt tartom a mai napig.
Menet közben azért kipróbáltam egy rakás új dolgot, csupa kíváncsiságból. Ilyen volt például a kilencvenes évek elején a egy elektromos kütyü sorozatgyártásának megszervezése a barátommal egy kisszobában. 1991-ben, 16-17 évesen, a nyári szünetben három lakás árát kerestük meg, amit természetesen a haverokkal elfagyiztunk, elmulattunk, elcsajoztunk (ez inkább kosárgyűjtés volt, mert mire mertünk volna, addigra már nem tudtunk odamenni a lányokhoz, hála pl az akkori Apostolnak 😊).
Az új dolgok megismerése mindig jelen volt, van és lesz az életemben.
Ennek köszönhetően próbáltam ki magam alkalmazottként. Érdekelt, hogy el tudok-e jutni a ranglétra legalsó részéről a legfelső pontjáig. Sikerült.
Így mentem el főiskolára, egyetemre tanítani. Érdekelt, hogy van-e elég szaktudásom és azt át tudom-e úgy adni a következő generációnak, hogy hasznukra legyen. Úgy tűnik, hogy elértük a céljainkat.
Ezért vágtam bele a gyerekkori barátommal a mozizásba.
Érdekelt, hogy tudunk-e informatikusként és kohómérnökként fejlődő mozit csinálni a haldokló vetítőhelyből. A 2011-ben csődben lévő Dózsa Mozit újra kinyitottuk, megmentettük, digitalizáltuk és elvezettük a tavalyi óriás felújításáig. Most éppen nem mozizunk. Most éppen éttermet nyitunk. Kíváncsiak vagyunk, hogy tudunk-e jó éttermet alkotni és élményszerű ételeket kínálni.
Ez vezetett, amikor elvállaltam a külföldi (EU, Kína, Kanada, USA) munkákat, vezetői megbízatásokat. Érdekelt, hogy a magyar szaktudás és virtus piacképes-e a nemzetközi porondon és az, hogy egy magam fajta dunaújvárosi panelos gyerek is megállja-e a helyét. Az elért mutatók alapján nem okoztam csalódást.
A családi háttér hozzásegített ahhoz, hogy kipróbálhassam a kollégiumi életet is.
A Gárdonyi Géza Általános Iskola (első és második osztályban), az Arany János Általános Iskolában (harmadiktól angolosként), a Bánki Donát Szakközépiskolában (az ország utolsó kohász technikus osztályában), a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Karán (vas- és fémkohászként) a szüleimnél éltem, viszont a Miskolci Egyetem Kohómérnöki Karán (öntőmérnökként) már kollégistaként.
Miskolcra másoddiplomásnak mentem és nagyon nem bántam meg ezt.
Számtalan remek emberrel ismerkedtem meg. Nem volt közöttünk különbség, diákok voltunk és éltük a diákéletet.
Mondok egy példát.
A kollégium közös zuhanyzója koedukált volt. Balra a fiúk zuhanyoztak, jobbra a lányok. Elsőre meglepő volt, de végül is ember, ember és legalább nem volt zsákba macska a bulik utáni órákban. Ha érti mire gondolok… 😊
Nálunk már akkor működött az a fajta elfogadás, amin most nagyívű és szerintem feleslegesen túlfűtött vita folyik szerte a világban.
A diákéletünk alapjait a Selmecbányáról indult hagyományok jelentették.
Volt diákegyenruhák, daloskönyvünk, tradicionális rendezvényeink. Gólyatáborok, balekoktatások, szakestélyek, Szalamandernek nevezett fáklyás felvonulások, Daltanulások és különböző bel-és kültéri rendezvények színesítették a mindennapjainkat. Végzős korunkban szalagunk és gyűrűnk (a kohász főiskolai és egyetemi gyűrűim szerepelnek a fotón).
Az egyik fontos „kellék” volt a krampampuli
Ezt az italt generációk óta készítik a selmeci diákok, főleg szakestélyekkor.
A Gólyatáborok jelentették az első „felsőfokú” közös főzéseket, jellemzően bográcsban.
Volt egy miskolci Gólyatábor, amikor esett az eső és így nem tudtunk bográcsozni. Ennek következtében a kollégium konyhájában próbáltunk főzni. Viszont akkor edényünk volt, hogy a tűzhely nem bírta teljesen felmelegíteni, csak ha rásegítettünk hősugárzókkal. Kilenc és fél órán keresztül főztük a paprikás krumplit. 😊
A legjobb főzőcskézések a szobában, illetve a konyhában estek velünk.
Igazából az egyetemen kaptam rá a főzésre, ugyanis az volt a szobában a szabály, hogy aki főz, az nem mosogat.
Természetesen jártunk menzára is, de egy idő után rájöttünk, hogy a bulikra költeni a pénzünket sokkal fontosabb, mint mászkos rizsre és porlevesre.
Többször hallottam már, hogy az egyetemistáknak milyen könnyű.
Ok, tényleg aranyéletünk volt, de belegondolt már valaki abba, hogy milyen kegyetlen dolog másnaposan, hajnalig tartó mulatozás után végig ülni egy 4 órás matek előadást? Na ugye! 😊
Emlékszem, hogy a Kari Tanács tagjaként egyszer tettem egy tanrendi javaslatot.
Folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy a diákok szerdán reggel nem járnak iskolába, csak későn. Ennek oka egy rendszeres buli volt. Azt javasoltam (úgy megfagyott levegő a tanácsteremben, mint a mesében), hogy a szerdát nevezzük ki bulinapnak és a tanórák kezdődjenek hivatalosan délelőtt tíztől. Elsőre ellenezték, de végül bevezettük és láss csodát, megnőtt az órai megjelenések aránya. Azt is mondhatnám, hogy korai unortodox módon javítottunk a helyzeten. 😊
Mivel az Avasról (ott lehetett 100 forintért vörösbort vásárolni) a kollégium felé, a szatyrokban nem volt hely a borok mellett az ételeknek, így az egyetemi boltra kellett hagyatkoznunk, amikor az alapanyagok beszerzése történt. Így aztán legendás kreativitás fejlődött ki a kollégiumi gasztronómiánkban.
Az ételeinket gyűjtőnéven fantázia levesnek, vagy fantázia ragunak neveztük el.
Persze volt egy-két visszatérő ételünk.
Az egyik ilyen volt a csigatészta provance-i melegszendvics krémmel. Ezt olykor variáltuk hamburgeres krémmel is. Ösztöndíj fizetéskor tömlős sajt is jutott rá.
A 40 dekás löncshúst pontosan százféle módon tudtuk elkészíteni, attól függően, hogy a szint szobáiban lakó társainknak mi volt a pakkjában.
A zacskós levest úgy voltunk képesek felturbózni, mint valami valóságos kőlevest.
A dörgicsei csibelevesből pikkpakk tudtunk csirkepörköltöt készíteni. Olykor provance-i beütéssel. 😊
Ha a szójakockát pörköltszaft kockával főztük és öntöttünk hozzá egy kis mádi szamorodnit, akkor kimondottan gombaíze lett. 😊
Az NDK melegszendvics sütőnek nagyobb respektje volt, mint a matekkönyvnek.
A drága masina kettős funkciót látott el. Elsősorban melegszendvicset készítettünk benne, de a fedelét felhajtva kiválóan felizzította a vízipipánkba szánt faszenet is. Még jó, hogy nem volt tűzriasztó az épületben. 😊
Gyakori étel volt a resztelt csirkemáj. Egyrészt babonából, hiszen egy egyetemista kiemelt szerve a máj, másrészt, mert ez volt olcsón a boltban. Szójakockával kiegészítve fejedelmi étek sikeredett belőle. Olykor provance-i beütéssel. 😊
Hónap vége felé nem egy alkalommal kényszerültünk négyen egy kiflit és egy májkrémet fogyasztani. Kellett a pénz az esti buliba. Ilyenkor kis kanapé falatkákat készítettünk, úgy többnek tűnt. 😊
Februárban rendszeresen tartottunk disznóvágás az Egyetemváros mellett és a kollégiumokban. Ekkor napokig dőzsölés volt, mintha nem lenne holnap. Fiatalság bolondság. 😊
A tojásételek kimerültek a rántottában és a bundáskenyérben.
Így megúsztuk a sok mosogatást, hiszen a serpenyőben keverve, sütve, tálalva elég volt egy edény és egy villa. 😊
Ugyanígy készítettünk bundáskenyeret is. Volt egy akkora serpenyőnk, amibe pont annyi szelet kenyér fért el, amennyi egy tojáshoz kellett. Így elég volt beleütni a tojást, felverni, majd beleforgatva a kenyeret már sülhetett is. A második, harmadik körben igyekezni kellett, mert addigra már felmelegedett az edény és túl gyorsan megsülhetett a tojás. 😊
A szobánk ajtajára azt írtuk, hogy „Mi nem haldoklunk, mi így élünk!”.
Volt, hogy folyosó bulit tartottunk. Ekkor a mi szobánk volt a zeneszoba, mellettünk voltak a söntések és volt gyorsétterem szoba is, ahol a már említett módon készült a bundás kenyér, több száz főre, egyetlen serpenyővel, fennakadás nélkül. 😊
A rengeteg tanulás, munka és barátság mellett ezeket az élményeket is jelentik a gyűrűim.
Tökéletesen egyetértek a régi mondással, ami a diákéletre, a Selmeci Diákéletre vonatkozik:
„Lehet enélkül élni, de micsoda különbség!”
Sokszor beszélgettünk már baráti társaságban arról, hogy a gyermekeinket mennyire féltjük.
Nyilván, hogy aggódva próbáljuk meg felkészíteni őket. Viszont minden esetben elmondom és egyet is értünk ebben, semmit nem tiltunk nekik direktben, de titkon reménykedünk, hogy hasonló szép élményekben lesz majd részük.
A korábban ismertetett családi fejlődést szeretnénk a feleségemmel fenntartani és a gyermekeinknek lehetőséget biztosítani, a viselkedésünkkel jó példát mutatni és a történeteinkkel ötleteket adni. Olykor provance-i beütéssel… 😊 😊 😊
