Kronászt Margit és Nagyné Hodik Mónika történészek írásai alapján újabb bejegyzéssel folytatódott az Intercisa Múzeum várostörténeti sorozata.
Az 1953-as esztendőbe kalauzolják el az olvasót, amikor is a város addigi töretlen fejlődését a július 4-én meghirdetett kormányprogram megállította, mivel a nehézipar visszaszorítását célozták meg. Ezzel megkérdőjeleződött Sztálinváros jövője. A változások hatására a város vezetőin tanácstalanság és zavarodottság lett úrrá, több százan hagyták el az építkezést, sokan még a munkakönyvüket is hátrahagyva. Nem sokkal ezután szinte egyik napról a másikra leállították a vasmű és a város építését. A tanácselnök, Berecz Bertalan lemondott, a város új vezetője Tapolczai Jenő lett. A beruházások nagyarányú csökkentése „befelé fordulást” eredményezett, a város és a lakók gondjai felé irányította a figyelmet. Megkezdődött a belterület rendezése, épületeket vakoltak be, zöld területeket alakítottak ki és parkosítottak. A földkupacok és a téglarakások képét, ezt az egész építkezős hangulatot szépen lassan felváltotta egy rendezett, parkosított városkép. Bár jócskán megcsappant a beruházás összege, azért 1954 a nagy átadások éve volt: januárban megnyitották a Sztálinváros-Rétszilas vasútvonalat, február 28-án átadták a nagyolvasztót, augusztus 20-án a martinművet és november 26-án az Arany Csillag Szállót. 1955 februárjában újra indult a munka a vasmű leállított építkezésein, 1956 nyarán átadták a kokszolómű első blokksorát. Az 1956-os eseményekből a következő évben felocsudó sztálinvárosiak egy konszolidált városvezetést „találtak”, a városi tanács is rendezte sorait. 1957 márciusában megalakult a munkásőrség helyi szervezete, nagyjából ebben az időben megalakultak a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) első alapszervezetei is. 1957 áprilisában a város nevét Dunapenteléről ismét Sztálinvárosra változtatták.
