Régóta terveztem egy hosszú utazást.
Éveken át tervezgettem, hogy Kanadából hazafelé útba ejtek egy-két számomra fontos köztes állomást.
Az egyik, ez idáig meg nem valósult tervem az, hogy a Nagy-Tavaktól elmegyek a Sziklás-hegységbe, onnan Alaszkába. Ott elmegyek arra a pontjára, ahonnan látszik Oroszország. Majd folytatom az utam Japánba, Dél-Koreába, Szingapúrba, esetleg Malajziába, Thaiföldre, Madagaszkárra, Dubaiba, Görögországba és így haza. Ez még várat magára.
A másik, amelyik megvalósult, az az, hogy Torontóból elmegyek az Azori-szigetekre, onnan Madeirára, utána Gran Canariara, majd Andalúziába és úgy haza. Első ránézésre drága utazás lehetett, pedig nagyon nem volt az.
A repülőjegy kimondottan olcsó, ha kis távolságokra bontjuk az utazást, kihasználva a helyi légitársaságokat. Volt, hogy 30 fős propelleres repülővel utaztam két sziget között. Az autóbérlést okos tervezéssel és hónapokkal korábbi foglalással szintén fillérekből meg lehet oldani. Andalúziában például 20 ezer forintért béreltem egy kis FIAT 500-ast (még jó, hogy nem volt szempillája 😊) egy hétre, teljeskörű biztosítással.
Mindezt egyedül.
Bármennyire is szeretem a feleségem, a gyermekeim, időnként kell az egyedüllét is. Én pedig azt jobb szeretem utazással tölteni. Nincs bajom a turistákkal, akik bejárják a kiszemelt várost, vagy az üdülőkkel, akik napokat, heteket töltenek egy helyen, de én utazó vagyok és a mindennapok érdekelnek. Éppen ezért rendszeresen a mellékutakon, vagy éppen a kis utcákon közlekedem, nézelődöm. Kedvenceim a kisboltok, piacok, kofák, eldugott kapualjak, vagy éppen a mindennapi lakótelepek. Szeretem átvenni az ottani élet lüktetését.
Sokszor úgy indulok el reggel, hogy az úticélom, vagy a szállásom még ismeretlen.
Ha meglátok valami érdekeset, akkor megnézem, ha megéhezem, akkor bemegyek egy helyi kisboltba, vagy kisvendéglőbe és eszem valamit, amit az ottaniak ajánlanak. Szállást pedig rendszerint ott veszek ki, ahol rám esteledik. Manapság már kiváló applikációk segítik az utazót.
Vannak a világban olyan szálláshelyek, ahol a késő esti betérők alkudhatnak is az árból.
A most bemutatásra kerülő utazásom idején a családom már hazaköltözött Kanadából, de én még ott éltem.
Kemény és embert próbáló volt egyedül. Miután kivittem őket a reptérre és visszaértem a kanadai házamban, csak a dübörgő csend fogadott. A korábbi szuszogások, köhintések, matatások, zörejek eltűntek. Az az időszak megtanított értékelni azt, hogy nincs annál nagyobb ajándék az élettől, ha van hova, van kihez, van kiért hazamenni.
Egyszer az egyik húsvéti szabadságra két hétig utaztam haza.
Torontóból elmentem az Azori-szigetekre és eltöltöttem pár csodálatos napot, azzal, hogy utána irány Madeira.
Megmondom őszintén, hogy soha nem láttam még ennyire zöld füvet, mint ott.
Kellemes klíma, csodálatos színek, illatok. Tiszta és rendezett környezet, kedves és barátságos emberek vártak. A közlekedési utak keskenyek és elsőre veszélyesek a sok kanyar miatt, de gyorsan meg lehet szokni.
Az Azori-szigetek egy kilenc szigetből álló szigetcsoport az Atlanti-óceán kellős közepén.
A legenda szerint már az ősi karthágóiak is ismerték és már szerepel az 1300-as évek térképein is. A hivatalos felfedezésére 1427-ig várni kellett, amikor a portugál Gonçalo Velho hajóskapitány vezette expedíció rátalált. Állítólag akkor még lakatlanok voltak a szigetek és az első telepesek 1432-ben érkeztek.
Ezután hivatalosan a portugál koronához tartozott, de a spanyolok irányították, miközben a transzatlanti hajózás fénykorában javarészt francia kereskedők éltek itt. A helyzete meghatározta a fontosságát. Ezt támasztja alá a szigetek méretéhez mérten meglehetősen sok, közel 160 katonai objektum.
Még saját Azori Felszabadítási Frontja is volt, de a végén a portugál alkotmány autonóm területként ismerte el és így Portugália és az EU része.
Csodálatos és buja a növényzet.
Az egyik mellékutas kocsikázásom alkalmával, egyszer csak egy banánültetvényben találtam magam, egy eldugott, de helyes kis vízesés mellett. Mindezt egyszerű házak között, egy kukoricaföldnél. Meg van az ilyen felfedezésnek a maga bája, valljuk be. 😊
Máskor a kikötőben találtam középkori vitorláshajót, egy rozsdás konténerhajót, vagy éppen egy hadihajót.
A bevándorlók emlékére állított szobor külön megfogott.
Arra emlékeztetett, hogy bármikor bárki válhat menekülővé és így bevándorlóvá. Ugyanakkor a valaha volt lakatlan sziget maga emlékeztetett arra, hogyha bevándorlókká válunk, akkor elsősorban magunknak kell gondoskodni arról, hogy befogadjanak. A lakatlan természet sem várta a telepeseket terülj-terülj asztalkámmal, nekik is keményen meg kellett dolgozni azért, hogy a természet befogadja őket. Majd az utánuk következőke is az várt, hogy befogadásban legyen részük azoktól, akik korábban érkeztek. Az egésznek olyan az atmoszférája, hogy bizony az érkezőnek kell megtenni az első lépéseket, nekik kell hasznossá válniuk a már ott élő közösség számára és nem pedig fordítva.
Láttam, hogy milyen keményen dolgoznak az ottani földművesek, állattenyésztők, iparosok.
Láttam újdonsült barátom, Humberto kérges tenyerét. Javaslom, hogy jól nézze meg a közös fotónkat, kedves Olvasóm. Humbertóval egyidősek vagyunk. Látja a különbséget? Elvárható Humbertótól, hogy a saját gondján kívül még mást is a nyakába vegyen?
São Miguel szigetén számtalan kisebb, nagyobb vízesés található.
Szinte mindegyik kimondottan magas vastartalmú, ami látszik is a mederben és parton lévő köveken. Tiszta rozsdás minden.
Meglepő élmény az a szabadtéri fürdőkomplexum, amelyet Poça da Dona Beija rejt.
Itt egy patakmederben alakítottak ki pár medencét, öltözővel, vizesblokkal. A belépő néhány euró csupán, amiért a szabad ég alatt fürdőzhetünk a kb. 40 Celsiusos vízben. A melegvizű patak folyamatosan táplálja a medencéket, majd a víz a kisvároson keresztül folyik el.
A települések mindennapjai nekem nem tűntek kapkodósnak, sőt. Rengeteg templomuk, kápolnájuk van.
Találtam néhány kisebb kikötőt is.
Igazán romantikusak a kishajók, a kikötői éttermek. Az egyikben még a cipőmet is sikerült eláztatni. Így jár az, aki eszetlenkedik az óceán partján. 😊
Meglepő, de rendkívül szimpatikus volt számomra az, hogy a vallásosságukat és a történelmük iránti tiszteletüket különböző színes csempeképekkel is kifejezik.
Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a házak bejáratában, a buszmegállókban, illetve a legváratlanabb helyeken találkozhatunk pár, szépen festett csempéből készített vallási, vagy helytörténeti képpel, a szabad ég alatt.
Életem egyik meghatározó élménye volt a tóparton lévő vulkáni gejzírek között sétálni és azt figyelni, hogyan készítik a helyi éttermek a portugálok egyik nemzeti eledelét, a cozidot.
Ezt Furnas községben volt szerencsém átélni. A terület gyakorlatilag egy ma is működő vulkán, közepén egy tóval és számtalan fortyogó, kénes gejzírrel. Ezek közül néhány megtalálható a települések közepén is.
Az illat olyan, mint Harkányban a fürdőnél, csak sokkal töményebb.
Ez nem csoda, hiszen a Föld gyomrából tör felszínre a víz, gőz, füst, gáz, egyszóval a természet.
Arra felé az a szokás, hogy a Furnas területén lévő, tűzforró vulkáni talajba kis gödröket ásnak, amelyekbe beteszik a cozidoval megrakott edényeket. Ezeket gondosan lezárják, betemetik és magára hagyják addig, amíg el nem készül, meg nem fő a földbe ásott étel. Az egyes éttermek kis táblácskával jelzik, hogy melyik gödör, kupac kinek a tulajdona.
A Tony’s Restaurant kupacát néztem ki, majd este ott vacsoráztam.
Teljesen véletlenül találtam rá az állítólag legnépszerűbb étteremre. Igazából nem volt meghatározó élmény, de érdekességnek és jó emléknek kiváló. Ennek nem az volt az oka, hogy maga az étel ne lett volna fenséges, hanem az egész napos talpalásom utáni fáradtság. Kijelenthetem, hogy a cozido, a betemetett edényben, a vulkáni tevékenység következtében megfőtt cozido erőt adott.
Itthon is elkészíthetjük ezt az ételt és ha nem is lesz ugyanolyan, hasonló még lehet.
Nekünk nincsen működő vulkánunk, amibe kis gödröt áshatnánk. Viszont, ha úgy csináljuk, hogy a kertben ásunk egy gödröt a gyerekekkel, unokákkal, amiben tüzet rakunk, azt felfűtjük, majd a tűz leégése után abba helyezzük az edényünket, azt temetjük be, akkor a magunk módján hasonlót készíthetünk. Arról nem is beszélve, hogy ez remek program gyereknek, felnőttnek.
A cozido lényege, hogy a hozzávalókat, húsokat, kolbászokat, zöldségeket, fűszereket egy edénybe tesszük.
Ezeket nem aprítjuk 6-8 centis darabnál kisebbekre és együtt főzzük össze őket. Mindezt a gödör, földkupac melegével.
Az étel történetéről nem sokat tudni, csak elfogadható és ésszerű feltételezések vannak.
Ami csupán annyi, hogy a főzési eljárás a telepes időkből származhat, amikor nem nagyon volt idő főzőcskézni a rengeteg munka miatt, viszont valami laktató kellett az asztalra. Így aztán adta magát, hogyha ott van a tűzforró föld, akkor már csak gödör, edény és türelem kell. A recept az évszázadok során és az elérhető alapanyagok függvényében változott. Így aztán nem is tudjuk, hogy mi az eredeti. Én viszont ezt, amit a Tony’s Restaurant chefjétől tanultam, fogadom el eredetinek.
Időterv:
Előkészítés: 30 perc,
Elkészítés 3 óra,
Elfogyasztás: 20 perc
A szükséges eszközök:
1 db nagy serpenyő,
1 db lapos keverőkanál, vagy húsfogó,
1 db nagy lábas fedővel, vagy kacsasütő, vagy római tál.
1 db vágódeszka,
1 db éles kés.
Hozzávalók (mindent kb. 6-8 centis darabokra kell vágni):
15 dkg burgonya,
15 dkg sárgarépa,
15 dkg karalábé,
15 dkg zellergumó,
15 dkg petrezselyem gyökér,
néhány szőlőlevél (ez nem fontos),
néhány egész nyers káposztalevél, fehér, vörös (itt megjegyzem, hogy nekem jobban ízlik, ha kerül bele egy kevés savanyított, vagy fehérboros káposzta is),
20 dkg kolozsvári szalonna egészben, beirdalva,
60 dkg sertésoldalas,
20 dkg csülökhús,
20 dkg sertéslapocka,
30 dkg csontos marhahús,
20 dkg májas hurka,
20 dkg véres hurka,
20 dkg sütnivaló kolbász,
10 dkg füstölt kolbász,
2 evőkanál só,
pár csipet bors,
1 evőkanál őrölt római kömény.
Elkészítés:
1. Rétegezve tegyük 6-8 centisre vágott hozzávalókat egymásra a nagy fazekunkba, vagy kacsasütőnkbe, római tálunkba. Mindezt úgy, hogy a behelyezés előtt, a nagy serpenyőnkben, pirítsuk egy picit kérgesre a hozzávalókat, zsiradék nélkül.
2. Rétegezés közben, rétegenként, enyhén sózzuk, borsozzuk és szórjuk meg a köménnyel.
3. Ha végeztünk, akkor öntsünk alá egy nagy pohár vizet.
4. Zárjuk az edényünket és helyezzük a 120-140 Celsiusra melegített sütőnkbe.
5. 3 óra alatt készen van. Ha valami nem elég puha, akkor tegyük vissza még egy fél órára.
6. Ha szükséges, akkor rizzsel, vagy friss fehérkenyérrel tálaljuk.
Képgaléria
[ngg src=”galleries” ids=”44″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]
